— Az önbecsülés visszaszerzésének manifesztuma —
Minden csütörtökön 18–19 óra között.
Kossuth Lajos tér. A Parlament előtt.
Van egy pont az ember életében, amikor rájön: nem fáradt. Nem kiégett. Nem szerencsétlen.
Csak túl sokáig hallgatott.
Túl sokáig fogadta el, hogy ez így van rendjén.
Túl sokáig hitte el, hogy nincs más választása.
Ideje felébredni abból a rémálomból, amelyet megszokásból életnek nevezünk.
Nem azért születtünk, hogy statiszták legyünk mások játszmáiban. Nem azért dolgozunk, építünk, nevelünk és remélünk, hogy közben valahol ismeretlen emberek döntsenek helyettünk arról, mit gondoljunk, mit féljünk, vagy mit tartsunk lehetségesnek.
Elegem van a cinizmusból, az arroganciából, a hozzánemértésből.
Elegem van abból a láthatatlan futópályából, amelyen mindig ugyanazok futnak elöl, és mindig ugyanazok fizetik az árát.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele.
Sokat gondolkodtam azon, milyen demokráciában élünk valójában. Arra jutottam: ez nem a miénk. Egy kész rendszer, amelyet készen kaptunk — mint egy gyorséttermet. Beléptünk, elfoglaltuk az asztalunkat, és elfogadtuk a szabályokat.
Csakhogy valami hiányzik az étlapról.
A felelősség.
A kapitalista modell sok helyen működik, de egyetlen rendszert sem lehet tartósan fenntartani következmények nélkül. Ha nincs elszámoltatás, nincs valódi bizalom sem. Ez nem magyar sajátosság — ez globális jelenség.
És mi közben megszoktuk.
Ha visszanézek nagyapáink világára, ott az adott szó még szerződés volt. Nem jogászok pecsétjei tartották össze az embereket, hanem becsület. Szigorúbb idők voltak — igen. De volt gerincük.
Volt egy közös minimum, amely megtartotta az ország lelkét.
Ma ezt keressük újra.
Egy korszak végéhez közeledünk. Érezni a levegőben. Nem politikai értelemben — emberi értelemben. Fáradtak lettünk attól, hogy mindig választanunk kell két oldal között, miközben egyik sem rólunk szól.
Az angolok kivívták a saját rendjüket.
A franciák forradalmak árán tanulták meg a szabadság árát.
Mi?
Mi beleültünk egy kényelmetlen székbe, és azt mondtuk: majd megszokjuk.
Harminchat év telt el.
Nem sikerült.
A bizalom nem hozta meg azt a jövőt, amit ígértek. Nem azért, mert az emberek rosszak lennének. Hanem mert egy rendszer csak addig működik, amíg az emberek hisznek benne.
Most eljött az idő korrigálni.
Talán rendet tenni ott, ahová túl sokáig nem mertünk benézni. Elővenni mindazt, amit a szőnyeg alá söpörtünk — félelemből, kényelemből vagy reményből.
Nem bosszúból.
Méltóságból.
Mert egyszer majd a gyermekeink szemébe kell néznünk, és választ adni arra a kérdésre: amikor tudtad, hogy valami nincs rendben — mit tettél?
A közéleti beszéd eldurvult. Az életszínvonal sokak számára beszűkült. A türelem fogy.
De még van bennünk tartalék.
Talán az utolsó.
A változás nem a téren kezdődik.
Benned kezdődik.
Abban a pillanatban, amikor kimondod:
„Elég. Az életem értékes. Nem lehet, hogy csak erről szóljon.”
Az önbecsülés nem ajándék. Döntés.
És minden döntés következményekkel jár. Ha másokra bízod a döntést, az is döntés — csak éppen nem téged szolgál.
Ahogy Adlington mondja a Macskafogóban: bízom az egy százalékomban.
Abban, hogy képesek vagyunk lerántani az illúzió fátylát a saját szemünkről. Hogy felismerjük: a „jobb” és „bal” oldal sokszor csak díszlet.
A valódi kérdés mindig ugyanaz volt:
fent vagy lent.
felelősség vagy következmények nélküli hatalom.
minőség vagy zaj.
A megosztottság kora kifáradt.
Az együttműködés ideje közeledik.
Ha egyetértesz ezekkel a gondolatokkal, ha szeretnéd, hogy a búskomorság helyét újra derű és önbecsülés vegye át ebben az országban, akkor csatlakozz.
Nem beszédeket tartunk.
Nem zászlókat lengetünk.
Csendben állunk.
Minden csütörtökön, 18 és 19 óra között, a Kossuth téren.
Addig, amíg elegen nem leszünk ahhoz, hogy ne lehessen többé úgy tenni, mintha nem léteznénk.
Ez a Te ügyed is.
