Parlamentáris demokráciánk fennállása óta talán a legnagyobb értékválságával küzd. Elsősorban azért, mert ez nem is a mi parlamentáris demokráciánk – ezt a modellt száz évvel ezelőtt kaptuk –, másrészről pedig felmerül a kérdés: mi az a minőségbiztosítási szempontrendszer, amely valóban védi a demokratikus államrend működési alapjait?
Az elmúlt harminchat évben a honatyák sok-sok ezer törvényt hoztak. Jogszabályok, módosítások, rendeletek és kiegészítések sora született. De ki tudja, hogy ezek közül mi szolgálta valóban az állampolgárok életminőségét? Milyen objektív mérce alapján dönthető el, hogy egy törvény az emberek javát szolgálja-e, vagy csupán egy adott politikai, gazdasági vagy piaci pillanat terméke?
Felmerül a kérdés: a kormányzás morális, erkölcsi és etikai szempontok szerint egy életminőség-biztosítási rendszer, amelynek feladata az emberi méltóság, biztonság és fejlődés fenntartható védelme? Vagy inkább egy törvényi gyár, amely folyamatosan az aktuális piaci igényekhez igazodva szabja és újraszabja a keretrendszereket?
Az ideiglenesből lett állandó
Legyünk figyelmesek arra, hogy az elmúlt évtizedekben hozott kényszerintézkedéseket nem vonták vissza. A 2001 óta fennálló állami megfigyelési lehetőségek érdemi újragondolása nem történt meg. A 2008-as pénzügyi válság idején bevezetett megszorítások nem enyhültek rendszerszinten. A Covid-időszak szankciós törvényei nem lettek visszavonva, de még csak hatályon kívül sem helyezték őket teljes körűen.
Ez nem egy-egy ciklus kérdése. Ez mintázat.
Felmerül a kérdés: ennyire hanyag a törvényhozás?
Nem. Nem hanyag. Hiszen valahogy a „fontos dolgok” mindig gyorsan átmennek. A mobilkommunikáció egészségügyi határértékei, technológiai paraméterek, gazdasági szabályozások – ezeknél nincs évtizedes hezitálás. Amikor a rendszer akar, képes gyorsan és hatékonyan reagálni.
A probléma tehát nem a döntéshozatal tempója, hanem az iránya.
Egyre változik a polgárok élettere és környezeti lehetősége. A szabályozás rétegződik. Az állami jogosítványok bővülnek. A válsághelyzetekre adott reakciók beépülnek a mindennapokba. Eközben a honatyák tovább gyártják a szabályokat, mintha maga a működés logikája kötelezné őket erre.
Mintha a parlament létezésének bizonyítéka a törvénytermelés lenne.
A hatékonyság paradoxona
Azt sem szabad elfelejteni, hogy a technológiával együtt fejlődik a hatékonyság. A digitalizáció, az elektronikus ügyintézés, a valós idejű kommunikáció mind-mind gyorsabbá és hatékonyabbá tette a társadalmi működést.
De ebből a hatékonyságból az azt megtermelők nem kaptak vissza arányosan.
Az elektronikus kultúra megjelenésével felszabaduló időt automatikusan integrálta a munkáltató, és sajátjaként kezelte. Holott esély lett volna egy szociális vívmány bevezetésére: annak elismerésére, hogy több idő jár az embernek. Hiszen az információs és működési szempontból elengedhetetlen adatközlés valós idejűvé vált. Nem kell heteket várni a posta megérkezésére. Nem kell napokat utazni ügyintézés miatt. Egy nap alatt, sőt akár egy órán belül lezárulhatnak folyamatok, ciklusok.
A társadalmi idő felgyorsult.
De az ember ideje nem lett több.
A termelékenység nőtt.
De a szociális vívmányok integrálása elmaradt.
A törvényhozás nem reagált arra az alapvető változásra, hogy a digitális korszakban a hatékonyságnövekedésből társadalmi időnyereség is fakadhatna. Rövidebb munkaidő, több szabadidő, kiegyensúlyozottabb élet – mind reális lehetőség lett volna. Ehelyett a rendszer az időt a gazdasági ciklusba csatornázta vissza.
A felülvizsgálat szükségessége
Nem arról van szó, hogy minden döntés hibás volt. Nem arról, hogy ne lettek volna indokolt válságkezelések. Hanem arról, hogy a rendkívüli intézkedések élettartama arányos volt-e az eredeti indokkal.
Egy demokratikus rendszer nem csupán döntéshozatal. Önkorrekció is.
Nemcsak alkotás, hanem karbantartás.
Ha a szabályok száma folyamatosan nő, de a visszavonás ritka, akkor a rendszer elnehezedik. Ha a technológiai fejlődésből fakadó hatékonyság nem válik szociális vívmánnyá, akkor az egyensúly megbillen.
A kérdés tehát nem az, hogy szükség van-e törvényekre.
Hanem az, hogy ki vizsgálja felül őket.
Ki mondja ki, hogy egy válságjogi eszköz ideje lejárt?
Ki méri, hogy egy megszorítás továbbra is indokolt?
Ki garantálja, hogy a technológiai fejlődés társadalmi haszonná válik, ne pusztán gazdasági többletté?
Amíg ezekre a kérdésekre nincs intézményesített válasz, addig a parlamentáris demokrácia értékválsága nem pusztán politikai vita marad, hanem működési kérdés.
És talán valóban eljött az idő a rendszer működésének felülvizsgálatára.
Nem rombolásra.
Nem forradalomra.
Hanem átgondolt, morális és minőségbiztosítási alapú újraértékelésre.
Mert a demokrácia nem attól él, hogy hány törvény születik,
hanem attól, hogy az emberek élete valóban jobb lesz-e általa.
